Reményik Sándor Istenes versei.

Üres templomban.

Reményik Sándor.

Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
Az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.

Ha násznép járt ma itt: feledve rég, -
És mise sincs, se karinges papok,
Az oltáron két öröklámpa ég,
Az Istenemmel egyedül vagyok.

A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
Itt állok, szemben állok O vele
S nem látja senki, hogy együtt vagyunk.

Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
Csak fürkészem a nagy Akaratot;
Úgyis addig állok, míg O akarja
S ha nem akarja: összeroskadok.

Olyan végtelen áhitat fog el,
Mintha erdoben néznék csillagot,
Ahol az örök, os csend ünnepel, --
Pedig - csupán egy templomban vagyok.

A kis templom a nagy dómban

Fölötte égig ér a szirt.
Olyan törékeny, oly kicsi.
Harangja elhaló szavát
Ezer gúnyos harangvirág
Az erdőn túlcsilingeli.

Fenn Isten jár a csúcsokon.
Amerre fényben elhalad:
Testőrei: dárdás fenyők
Állnak titáni sorfalat,
A szirt felett, s az ég alatt.

Dördül az ormok orgonája,
Az Ünőkőre ború száll.
A mérhetetlen szikladómban
A kis fatemplom félve áll.
Belőle félve száll az ének,
A dícséret a dóm urának:
A magasságok Istenének.

Mert emberkéz emelte csak.
Fenn az Úr lépked hallgatag,
A maga-építette dómban.
Önnön művében elmerül:
Az örök-szépben, örök-jóban.

Fenn az Úr lépked hallgatag.
A fenyők némán szalutálnak.
Ő néha-néha fölriad,
S visszaköszön testőrhadának,
A sok sötét, szurkos titánnak.

Reményik Sándor

(1890-1941)

Nyitóoldal

Istenes versek

Tartalomjegyzék